Az egyik olyan idegen szó, amit mindenki ismer. Vagy, mert "személyesen találkozott vele", vagy mert hallott róla. 

Aki "csak" hallomásból ismeri, az hiszi is meg nem is, hogy létezik.
Általában hisztinek, akaratgyengeségnek, rosszkedvnek tartja. 

Pedig a depresszió nem kitalált dolog, és nem akarás-nemakarás kérdése. 

A depresszió tény. 

És nagyon sokan halnak bele. 
Túl sokan ahhoz, hogy eleget döngöljük a köztudatba! Depresszió volt, van, lesz! 

Sajnos.

A pszichiátriákon nagyon sok ágyat foglalnak el a depressziós betegek. 
 
Tanult modell, negatív környezeti hatások, genetikai-, biokémiai alap. Ezek a depresszió éltető elemei. 
 
Nehéz élethelyzetek, életvezetési problémák, szociális nehézségek, gyász (a gyászreakció még nem depresszió!) stb. 

Emellett nagy befolyással bír az, hogy az egyén milyen mintákat hozott magával, mit tanult, hogyan viszonyul a világhoz.

Ha ezekből több adott, az egyén már bele is süllyedt a mocsárba, mert nem kihívásnak, hanem fenyegetésnek éli meg a dolgokat. Legyen szó akárcsak egy "sima" -egy optimista embernek akár blőd- hétköznapi problémáról.

Persze, ez mind nem elég ahhoz, hogy a depresszió kialakuljon. 

Szintén ténykérdés, hogy a depresszió hajlama is öröklődik.  
Pl. az egypetéjű, nem együtt nevelkedett ikrek együttes depressziójának előfordulása 70%, ami azért elég nagy szám, lássuk be! 

Biokémiailag a három, boldogsághormonnak is nevezett anyag, a dopamin, szerotonin, és a noradrenalin működési zavaráról van szó. 

Mindezek hangsúlyozom: tények, és nem a gyógyszergyárak találták ki. 
Itt jegyezném még meg, hogy MRI vizsgálattal is kimutatható az agy működési zavara ebben a gonosz betegségben.

Hogyan éli meg a beteg a depressziót? Depressziója válogatja. Mondhatnám: ahány depresszió, annyi szokás. 

A "sima", hosszantartó kedvetlenségtől, hangulatzavartól kezdve a súlyos, fizikailag, és pszichésen tehetetlenné váló állapotig minden belefér. 

Általánosnak tekinthető tünetek: 

Alvászavarok, akár álmatlanság, akár aluszékonyság, étvágytalanság, vagy éppen megnövekedett étvágy, emésztési zavarok, fáradtság, kedvetlenség, meglassultság testileg és pszichésen is, a mimika hiánya, döntésképtelenség a legapróbb helyzetben, síráskényszer, vagy teljes fásultság.

És bizony, a depressziós beteg lehet nyugtalan, kényszeresen mozgékony, gyakran ingerlékeny. Előfordul, nem is ritkán halállal, és/vagy öngyilkossági gondolatokkal történő "fantáziálás".

Csökkenhet a libidó, bűntudat-, értéktelenség-érzése van a betegnek, reményvesztettséget érez, mutathat hypochonder tüneteket, vagy érezhet testi fájdalmat, aminek nincs organikus magyarázata.

És vannak olyan betegek, aki eltitkolják tüneteiket, úgymond disszimulálnak, ami óriási problémát jelent, hiszen nem lehet segíteni azon, aki nem kér segítséget. Nagyon súlyos, ún. major depresszióban előfordulhat hallucináció is. 

A legsúlyosabb probléma az öngyilkosság. 

A pszichiátriai betegségek közül leggyakrabban a hangulatzavarokhoz társul öngyilkosság. Kórházi kezelést igénylő, súlyos depressziós betegek között a befejezett öngyilkosság 10-25%. Az öngyilkosok 50-86%-a depressziós. 
 
Sajnos, aki volt áldozata ennek e betegségnek, számíthat rá, hogy nem egyszeri alkalommal fordul elő. 

Manapság (a gyógyszeripar lobbija miatt elsősorban) egyre jobb, és egyre korszerűbb kemikáliák állnak rendelkezésre.

A depresszió kezelhető.

Azonban mint mindenhez, ehhez is idő kell. Elgondolkodtató pl. az, hogy az antidepresszívumok (depr. elleni szerek) kémiailag rögtön hatnak, viszont hangulatjavító hatásukat szubjektíve minimum egy-két-, vagy több hét alatt fejtik ki. 

Ezen kívül meg kell találni azt a gyógyszert, ami az adott egyénnek megfelelő. A gyógyszeren kívül nagyon nagy szerepe van a pszichoterápiának. 

A család pozitív szerepe pedig szintén az egyik kerékkötő. 
 
A leggyilkosabb mondat, amit egy depressziósnak mondhatnak:

SZEDD ÖSSZE MAGAD! 

Hányszor hallani... 
 
Alább olvashatnak egy levelet, egy vallomást, amit egy depressziót átélt, mondhatnám túlélt asszony írt. (Köszönöm Z-nek, hogy a rendelkezésemre bocsájtotta.) 

Remélem, minél több depressziós, és annak családtagja olvassa. Előbbi, hogy lássa, le lehet győzni, utóbbi, hogy segíteni tudjon. 

 

Eddig a levélrészlet. Ugye, hogy mennyi mindent kifejez?

Borzasztó.

Borzasztó, hogy az ember tudata mennyire be van szűkülve ilyenkor. 

Nem csak szűkült, de szűköl, mint a láncra vert kutya. Bizony, az agy ilyenkor láncra van verve. Mondhatja bárki, hogy rosszul gondolja a beteg. Hiába mondják, NEM tudja elhinni, mert tartja a lánc... 

Képzelje csak el, mit érezhet az az ember, akinek ezek mellett a súlyos önvádlások mellett azt mondják: SZEDD ÖSSZE MAGAD! 

Hiszen ő próbálja. De egyrészt értelmét vesztettnek érzi az életét, másrészt depresszióban

NINCSEN AKARAT.

A depressziós beteg nem tud akarni. 

Ő csak vegetál, és fáj. 
Senki nem tudja bebizonyítani neki, hogy ő értékes. Nem számítanak tények, sem semmi. 

Egy darabig. 

Mert aztán a láncot megeszi a rozsda. Hogy a rozsdát mi alkotja: gyógyszer, szeretet, 
idő, a személy maga, egyebek, az mindegy! A lényeg, hogy NINCS olyan lánc, ami ne rohadna, kopna, szakadna el egyszer. 
Csak ki kell várni... 

Az első depresszió után az ember már tudja, mire számítson. 
Soha nem fogja elfelejteni, milyen borzasztó érzés a fénytelen lombok alatt járni, de tudja, hogy az ott megélt érzések hamisak. 

Tudja, hogy mindenki értékes, és mindenkit szeret valaki, és ismeri a kulcsszót:

TÜRELEM.

Türelem önmaga felé, hogy átélje, hogy túlélje. 

A depresszió halálos betegség is lehet. 

Egy depressziós ember mellé le kell ülni. Meg kell simogatni, és el kell mondani, hogy mennyire szeretjük, és megértjük. Megértjük, ha nincs ereje mosakodni, enni, beszélni, megfordulni, pislogni, még azt is, igen, ha WC-re is nekünk kell kivinni. Mert bizony a depresszió nem kedv kérdése. 

És el kell mondani, hogy lesz jobb is, még ha nem is hiszi most ezt el. Mi tudjuk, és kérjük, próbáljon meg hinni nekünk.  Mi türelmesek vagyunk, leszünk. Ő is legyen türelmes magához.  Mert meg fog gyógyulni, de adja meg az esélyt-önmagának. 

 

Mert szükség van rá, és élni jó.